A Mugenkiri-Ryú – iaido irányzatként – természetesen alkalmazza és oktatja Japán legendás kardjának, a katanának a használatát is. Szövetségünk kétfajta kardot rendszeresített: a tompa gyakorló (vagy iaido) katanát, valamint a borotvaéles és nehéz acélból kovácsolt tamesigiri katanát – vagyis a vágókardot. Meg kell még említenünk egy másik fontos eszközünket, az ütőfát is, amely a vívás biztonságos begyakorlására szolgál.
A japán kard rövid története
A japán kard (nihontō) története nagyjából négy fő időszakra oszlik: az első a Koto (az ősi kard korszaka, 1596 előtt), a második a Sintō/Sinszintō-korszak (1597-1876), a harmadik a Gendai-korszak (1877-től a második világháború végéig) és az utolsó a Sinszaku (a modern kard kora).
A legősibb japán kardok alapvetően a kínai jian (Japánban csokuto néven említve) változatai voltak – gyakorlatilag egyenes, kétélű pengéjű fegyverek – szinte megkülönböztethetetlenek a korszak kínai kardjaitól. Az első görbített, egyélű kardok a korai Heian-korszakban, Kr.u. 700 körül jelentek meg, és már a katana elődeiként szemlélhetők. Ezek a japán kardok csak a markolatnál görbültek (a honfoglalás-kori magyar szablyákhoz hasonlóan), de a 10. század végére a teljesen ívelt kardok mindennapossá váltak. Japán ekkoriban kezdett felhagyni a Kínával fennálló szoros kulturális kapcsolataival, társadalma szigorúan tagozódott, és a főváros katonai őrsége valamint a tartományok urai lettek az első szamurájok, akiknek az igényei tovább alakították a japán kard formáját.
A legenda szerint Amakuni Jasucuna és fia, Amakura voltak azok a kovácsok, akik a mai kardokhoz hasonlót készítettek. A történet egy csatával kezdődik, amelyből visszatérve a császár és harcosai szó nélkül, dühösen haladtak el Amakuni kovácsműhelye mellett, ahelyett, hogy szokás szerint üdvözölték volna. Amakuni szíve elszorult a nagy szégyentől és rémülettől, amikor észrevette, hogy hogy a harcosok legtöbbjének súlyosan megsérült, vagy eltört a kardja. A mester és fia megvizsgálták a sérült és eltört pengéket, és rájöttek, hogy a hibájuk a helytelen kovácsolás eredménye. Ekkor megesküdtek, hogy megalkotják a tökéletes kardot, és visszaszerzik a mikádō elvesztett kegyét. Apa és fia bezárkóztak a kovácsműhelybe, és napokon keresztül buzgón imádkoztak az égi szellemekhez sugallatért. A hetedik éjszakán csodálatos álmot láttak egy ívelt pengéjű kardról. Amint a nap első sugarai megjelentek a kovácsműhelyben, azonnal hozzáláttak a kard megalkotásához, amelynek formáját a kamik tárták eléjük. Amikor Amakuni először bemutatta isteni ihletésű kardját a császárnak, a többi kardkovács őrültnek vélte. De ő kitartott, tovább finomította módszereit, s ennek az lett az eredménye, hogy a következő csatából minden harcos ép fegyverrel tért haza. A császár magához hívatta Amakunit, és mosolyogva megdicsérte. „Mester, te vagy minden kovácsok legnagyobbika. Az általad készített kardok egyike sem bukott el a harcban.” Szép történet, lehet valós alapja is, a történészek mindenesetre egyetértenek abban, hogy a Kamakura- (1192-1336) és Muromacsi– (1337-1573) kor a japán kard aranykora, amikor a sikertelen mongol hódítási kísérlet újabb kardformák kialakítására ösztönözte a kardkovácsokat. A kor két leghíresebb kovácsa Maszamune és Muramasza mesterek voltak, akik bizonyíthatóan kidolgozták a japán kardpengék kialakításának máig ismert metódusait.
A harcokban használt kardok ekkoriban még a tacsi nevet viselték. Ezek ívelt pengéjű harci kardok voltak, egyélű pengével, esetleg a penge végénél a másik oldalon is kb. egyarasznyi fokéllel. A szamurájok kezdetben főleg lóháton harcoltak, ezért a kardokat pengével lefelé, tokjukat övükről lelógatva hordták. A sōgunátus megjelenésével azonban a tacsi kiszorult a használatból, szertartási karddá vált, és mindenütt fölváltotta a katana, illetve annak rövidebb változata, a vakizasi. 400 év béke következett, amikor a fegyverhasználatot szigorúan szabályozták, a kardot pedig képzőművészeti tárggyá emelték. A szamuráj kard történetének e békés időszakában készült pengéi sintō (új kard) néven váltak ismertté, tartozékaik minden eddiginél díszesebbé és dekoratívabbá váltak. Hordásukra ekkor már csak a harcos busi osztály, a szamurájok rendje volt jogosult.
A japán kardot körülvevő etikett-rendszer is ebben a korszakban finomodott. Például otthon a szamurájok dupla állványra helyezték a katanából és vakizasiból álló kardpárt, a daisōt; éllel felfelé, fölülre a hosszabb katanát, alulra a rövidebb vakizasit. A kardok cuka nevű része (a markolata) békeidőben bal felé, háborús időszakban jobb felé állt.
1876-ban sötét idők következtek. A szamuráj osztályt hivatalosan feloszlatták, és minden civilt arra utasítottak, hogy hagyjon fel a kardviseléssel, miután a Nyugattal való találkozások miatt Japán a gyors modernizáció időszakába lépett. Ez vezetett a Szacuma-lázadáshoz (lásd az „Utolsó szamuráj” című film cselekményét), amelyet kegyetlenül levertek. A megmaradt néhány kardkovács gyakorlatilag szinte mind kihalt, vagy más fémtárgyak készítésére tért át. (Ekkoriban kezdődik pl. az egyik legismertebb japán zsebkés, a nagao higonokami története. Az alapító, Komataro Nagao korábban szintén kardkovácsként működött. Egyike volt azon mestereknek, akik a japán kardpenge előállítási metódusait átmentették: a zsebkés pengéjét máig a katanákéhoz hasonlóan készítik.) A szamuráj kard viselését 1877-ben betiltották, de a kard kultúrája tovább parázslott: ebben az időszakban néhány volt szamuráj titokban sétapálcába rejtett pengét hordott – innen származik a sirasaja katana (egy olyan kard, amely dísztelen, egyszerű fa markolattal és szajával – kardtokkal – rendelkezik).
A gyorsan növekvő létszámú, erősödő, modernizált japán hadsereg eleinte nyugati stílusú lovassági kardokkal volt felfegyverkezve, azonban a nemzeti büszkeség erősödésével a guntōk ezrei és ezrei készültek a katonatisztek felfegyverzésére, egészen a II. világháború végéig. Ezek a modernizált japán kardok kétféle formában ismertek: a korábbi változat kiū guntō (régi katonai kard), a későbbi változat sin guntō (új katonai kard) néven. A kiū guntōk a korabeli nyugati kardok mintájára, kosaras markolattal készültek, a sin guntōk formájukban és motívumaikban a tacsik és a katanák jellemzőit idézték. Ezek azonban ipari mennyiségben, gépi kovácsolással előállított fegyverek, kevés közük van a tradicionális szamuráj kultúrához.
A világháború után a győztes megszálló amerikaiak betiltották az összes kard használatát japánban, majd különösen barbár és érzéketlen módon ezerszámra koboztak el, és válogatás nélkül olvasztottak be akár felbecsülhetetlen értékű történelmi pengéket is. A minden megszálló hadseregben jelentkező emléktárgy-őrület és tolvajtempó hatására elképesztő mennyiségű nagy értékű nihontō került át az USA területére, ahol hozzá nem értő új gazdáik jórészt tönkretették őket (szerencsésebb esetben néhányuk ismét szem elé került a műtárgy-kereskedelem révén). Bármennyire méltatlan, de az Egyesült Államok ma is gazdagabb lelőhelye a különleges japán kardoknak, mint maga Japán.
Az 1950-es évek végétől – a budo kultúrájának reneszánsza hatására – újra fellángolt a hagyományok iránti tisztelet, és ennek eredményeképpen a japán kard is újra nagy megbecsülésnek örvend hazájában. A nihontō nemzeti érték, amelynek készítését, értékesítését szigorú szabályok övezik, a japán kardkovácsok sok ezer éves tradíciók alapján alkotják meg pengéiket.
A Mugenkiri-Ryū kardjai
Iaido katana:
Ez egy könnyű pengéjű, tompított élű kard, amely – megfelelő használat esetén – nem okoz sérülést. Pengéje lehet edzett, de akár rozsdamentes acél, cink vagy alumíniumötvözet is, de megfelelő méretű markolattüskével kell rendelkeznie, az eltörés elkerülése érdekében. Vágásra nem alkalmas, célja a kard formai kadenciái, a katák a gyakorlása. Könnyűsége (ideális esetben a súlya 50-80 dkg) megkönnyíti használatát. Alakját, hosszát, színezetét, és alkotórészeit tekintve teljesen megfelel egy harckész katanának, tulajdonosától, használójától ugyanazt a tiszteletet és megbecsülést várja el, mint egy éles pengéjű kard. A gyakorló katana tanítványaink leghűségesebb társa: az edzéseken, budo táborokban ez a leggyakoribb kísérőjük, fegyverük és díszük. Már a legrégebbi japán kardvívó iskolák is használtak gyakorló katanákat, hiszen a drága és különleges pengéket óvni kellett a károsodástól, és a kardforgatást gyakorló harcosok természetesen nem akartak sérülést okozni bajtársaiknak sem. Szövetségünkön belül gyakorlókardja csak a legalább 7 kiū fokozattal rendelkező, 10. életévét betöltött tanítványnak lehet. A 12 év alatti tanítványok gyakorlás céljaira használhatnak olyan vakizasit is, amelynek tulajdonságai hasonlóak a iaido katanákéhoz.
Tamesigiri katana
Ez már harckész fegyver. Pengéje borotvaélesre csiszolt, edzett acél, súlya is tetemes: 1-1,5 kg. Felügyelet nélküli használata szövetségünk keretein belül csak a danos mesterek számára engedélyezett. A vágókard – nevéhez illően – vágógyakorlatra (tamesigiri) való. A vágógyakorlatok eredetileg a katana minőségének ellenőrzésére szolgáltak; maga a kovács, vagy a kard leendő tulajdonosa ilyen módon próbálta ki a katana pengéjének erejét. Az erőpróbához használhattak állati tetemet, bambuszrudat, esetenként halálra ítélt bűnözőkön is tesztelhették az acélt. A katana tesztelésének legmagasabbrendűbb (és legdurvább) formája a kabutogiri volt, ennek során egy szamuráj harci sisakra (kabuto) sújtottak le a pengével. A cél az volt, hogy a kard csorbulás nélkül vágja át a sisak tetejét. A sōgunátus idején a fegyverhasználat szigorú szabályozásával megjelent a tamesigiri ma is sokak által ismert ceremoniális formája. (Ekkor dolgozták ki a japán aszimmetrikus íj, a jumi használatának szertartását, a kiūdōt is.) A tamesigiri alkalmával a kardmester egy vagy több tatamigyékényt vág át meghatározott rend szerint a katanával. A gyakorlat azon a feltételezésen alapszik, amely szerint a vízbe áztatott, összegöngyölt gyékény szilárdsága az emberi testéhez hasonló.
Ütőfa
Az ütőfa mint gyakorlóeszköz – bár modern anyagokból készül – valójában több évszázados múltra tekint vissza. Alapja az a fukuro sinai néven ismert tréningfegyver, amelyet a Jagiū Sinkage-irányzatok alapítója, Kamiizumi Nobucuna honosított meg az általa alapított vívóiskolában, a XVI. században. A fukuro tulajdonképpen egy olyan bambuszrúd, amelyet több rétegben szőrmével, szövettel, gyapjúval, esetleg gyapottal, majd bőrrel borítanak be. Használatának filozófiája egyszerű: kevésbé balesetveszélyes, mint a keményfából készült bokken (fakard), amellyel egy gyakorlott vívó súlyos sérüléseket, akár halált is tudott okozni, de figyelmetlen használója szintén komolyan károsíthatja vele küzdőpartnerét. Nobucuna véleménye szerint a kendō néven ismert stílus – amely előírja a gyakorlóvértezet (bōgu) viseletét – nem ösztönzi a védekezésre művelőit, hiszen a páncél megvédi őket az ütésektől, a bokkent használó irányzatok képviselői viszont vértezet hiányában nem mernek támadni, mivel félnek a sérülésektől, amelyet a keményfa okozhat. A fukuro ütése nem eredményez sérülést, viszont nemcsak a támadás, hanem a védekezés technikáinak elsajátítására is ösztönöz. Számos budo irányzat használ fukuróhoz vagy ütőfához hasonló eszközt. Szövetségünk és iskolánk olyan ütőfát rendszeresített, amelynek fa- vagy bambuszrúd az alapja, amelyre több rétegnyi polifoam kerül, s ezt kívülről szintén több rétegben felvitt szigetelőszalag, ragasztószalag fedi és védi. Ezek a viszonylag egyszerű, és bárki által elérhető eszközök lehetővé teszik, hogy mindenki el tudja készíteni, és karban tudja tartani a saját ütőfáját. Az ütőfa állapotát használat előtt ellenőrizni kell, a sérüléseket ki kell rajta javítani, keménységét is rendszeresen ajánlott vizsgálni, a sérülések elkerülése érdekében. A gyakorlófegyver hossza – markolatával együtt mintegy 90-100 cm, ami a katanák általános hosszával is megegyezik. Az ütőfát használjuk a vívás gyakorlatában, illetve a „csaták” folyamán, amikor kisebb nagyobb csapatok mérik össze tudásukat, erejüket.