Miért tekinthetők a fegyvereink okinavai eredetűeknek?
Okinava szigetein évszázadokon át egy Japántól független királyság létezett, amelyet 1609-ben a Tokugava sōgunátus hadserege megtámadott és annektált. Bár a szigetállam névleg továbbra is önálló királyság maradhatott, valójában Japán vazallusállama lett.
A népszerű közhiedelem szerint az okinavai mezőgazdasági eszközök akkor fejlődtek fegyverekké, amikor a sziget helytartóinak kinevezett Szacuma szamuráj klán a helyi földművesek számára betiltotta a fegyverviselést, amelynek eredményeként a közösségek tagjai védtelennek érezték magukat, és földműves szerszámaikat fegyverzetté alakították. A harcművészetek modern kutatói azonban úgy vélik, hogy ez az elmélet (vagy inkább legenda) nincs kellő bizonyítékokkal alátámasztva. Véleményük szerint a peicsin nevű okinavai harcos kaszt (illetve az arisztokrácia – a kazoku valamint a harcos nemesség – a sizoku) tagjai voltak azok, akik különböző harcművészeti technikákat tanultak, nem pedig a heiminek (földművesek/földbirtokosok) vagy a közemberek. Az az állítás, amely szerint az okinavaiaknak az idegen hatalom uralma alatt tilos volt fegyvert hordani, illetve nyilvános helyen fegyverforgatást gyakorolni, viszont igaz. Ám a fegyveres harci formáknak, amelyeket titokban sajátítottak el (és persze az általuk használt fegyvereknek is), erős kínai gyökerei voltak, sőt, hasonló harci eszközök használatára az okinavai elterjedést megelőzően Kína mellett Thaiföldön és Indonéziában is találtak példákat.
Szai villa
A szai egy háromágú ütő- és szúrófegyver, amelyet – tévesen – egy kis, kézi gereblye utódjaként tartanak számon; olyan eszköz variánsaként, amellyel eredetileg barázdákat húztak a termőföld felszínére. Ez nagyon valószínűtlen állítás, mivel Okinaván a XVII. században nagyon kevés fémgyártáshoz szükséges alapanyag volt, és egy fából készített eszköz sokkal olcsóbban elérhető és hatékonyabb lett volna egy szegény közember vagy heimin számára. A szai egy rövid kardhoz hasonlít, amelynek ágai nyárs- vagy szigonyszerű hegyekben végződnek, élük azonban nincs. Elsősorban a nindzsucuban és a kobudóban, valamint a dél-kínai harcművészetekben használják. A fegyver alapformája egy hegyes fém szár, két hegyes és ívelt oldalággal (joku) amelyek a nyélből (cuka) állnak ki A fegyver hatékonysága elsősorban használója alkarjának hosszúságától függ. A középső nyárs mindkét oldalán található két rövidebb szár más fegyverek, például a kard vagy a bo (az okinavai harci bot) csapdába ejtésére (és alkalmasint eltörésére) szolgált. (Lényegileg megfelelt a sōgun palotaőrsége által használt dzsitte nevű eszköznek, amelyet szintén a katanák eltörésére, semlegesítésére rendszeresítettek, ennek azonban csak egy oldalsó szára volt.) Okinaván a szait a helyi rendőrség (ufucsiku) használta bűnözők letartóztatására és tömegoszlatásra. A hagyomány szerint 1668-ban egy okinavai herceg, Moto Csōhei vezette be használatát a japán harcművészetekben.
Tonfa
A tonfa a gabona őrlésére alkalmazott kézi malomkő hajtókarjából keletkezhetett. Hagyományosan vörös tölgyfából készült, és rövid, merőleges fogantyújánál vagy hosszabb főszáránál fogva tartható. A tonfát a gumibot és az oldalfogantyús bot mellett a mai rendfenntartó szervek is használják (világszerte, nem csak Japánban), mint támadó és támadást blokkoló (vagyis védekező) eszközt. A tonfa hossza ideális esetben körülbelül három centiméterrel haladja meg a könyök végét, amikor használója fogantyújánál fogva megtartja. Alapesetben a fogantyút kézzel szorítják, a fegyver hosszabbik szára pedig az alkar alján támaszkodik. Ez védelmet, illetve merevítést nyújt az alkar számára, és fölerősíti az ütéseket. Használat közben a tonfa kilendülhet ütésre vagy lökésre is. A harcművészek megfordíthatják a tonfát, és megragadhatják a száránál is, ez lehetővé teszi a fogantyú „horogként” vagy „kalapácsként” való használatát a harcban, hasonlóan a kamához (a harci sarlóhoz).
Nuncsaku
A nuncsaku két fa (vagy modernebb formájában fém) részből áll, amelyeket egy zsinór vagy lánc köt össze. Eredetét illetően sok vita folyik: egyesek szerint kínai fegyver volt, mások szerint rizs cséplésére szolgáló cséphadaróból, megint más elmélet alapján zablából(!) fejlesztették ki. Érdekes még az a magyarázat is, amely szerint a nuncsaku őse egyfajta riasztó kereplő lehetett, amelyet az éjjeliőrök használtak. A kínai nuncsaku oldala általában lekerekített, míg az okinavai stílusúak nyolcszögletűek, és hagyományosan lószőr kötötte össze őket. A nuncsakunak számos változata létezik. Egyes elméletek szerint eredetileg kiképzőfegyvernek szánhatták, mivel a vele való gyakorlás lehetővé teszi a gyors kézmozgások fejlesztését és a testtartás javítását. A lekerekített nuncsaku viszonylag nehéz, és edzésre használják, míg a nyolcszögletű nuncsaku harcra való volt. Ideális esetben mindkét résznek elég hosszúnak kell lennie ahhoz, hogy megvédje az alkart. Általában mindkét tagja azonos hosszúságú, bár léteznek aszimmetrikus nuncsakuk, amelyek közelebb állnak a hagyományos cséphadaró formájához. Az összekötő kötél vagy lánc ideális hossza épp elég kell legyen ahhoz, hogy a felhasználó a tenyerére fektesse úgy, hogy a rudak kényelmesen és merőlegesen lógjanak lefelé.