Mugenkiri-ryú

A Mugenkiri-Ryū harcművészeti egyesület a hagyományos japán szamuráj és az ún. „okinavai” harcművészet elemeit használja és oktatja. Kobudo-iaido stílusú irányzat, amely magába foglalja az „okinavai” fegyverzet (nuncsaku, tonfa, szai-villa), valamint a köznyelv által „szamurájkardként” említett katana használatát, de a szabadkezes (karate) és a földharc (dzsúdzsucu) – jellegű küzdésformák elsajátítását is. A történelmi szamurájok természetesen még ennél is alaposabb és sokrétűbb felkészítést kaptak. Nemcsak fegyveres és puszta kezes küzdelmet tanultak, hanem lovaglást és íjászatot is. A Mugenkiri-Ryū célja, hogy tagjai a busi harci kultúra a lehető legszélesebb szegmensét megismerjék és elsajátítsák.

Miért tekinthetők a fegyvereink okinavai eredetűeknek?

Okinava szigetein évszázadokon át egy Japántól független királyság létezett, amelyet 1609-ben a Tokugava sōgunátus hadserege megtámadott és annektált. Bár a szigetállam névleg továbbra is önálló királyság maradhatott, valójában Japán vazallusállama lett.

A népszerű közhiedelem szerint az okinavai mezőgazdasági eszközök akkor fejlődtek fegyverekké, amikor a sziget helytartóinak kinevezett Szacuma szamuráj klán a helyi földművesek számára betiltotta a fegyverviselést, amelynek eredményeként a közösségek tagjai védtelennek érezték magukat, és földműves szerszámaikat fegyverzetté alakították. A harcművészetek modern kutatói azonban úgy vélik, hogy ez az elmélet (vagy inkább legenda) nincs kellő bizonyítékokkal alátámasztva. Véleményük szerint a peicsin nevű okinavai harcos kaszt (illetve az arisztokrácia – a kazoku valamint a harcos nemesség – a sizoku) tagjai voltak azok, akik különböző harcművészeti technikákat tanultak, nem pedig a heiminek (földművesek/földbirtokosok) vagy a közemberek. Az az állítás, amely szerint az okinavaiaknak az idegen hatalom uralma alatt tilos volt fegyvert hordani, illetve nyilvános helyen fegyverforgatást gyakorolni, viszont igaz. Ám a fegyveres harci formáknak, amelyeket titokban sajátítottak el (és persze az általuk használt fegyvereknek is), erős kínai gyökerei voltak, sőt, hasonló harci eszközök használatára az okinavai elterjedést megelőzően Kína mellett Thaiföldön és Indonéziában is találtak példákat.

Szai villa

A szai egy háromágú ütő- és szúrófegyver, amelyet – tévesen – egy kis, kézi gereblye utódjaként tartanak számon; olyan eszköz variánsaként, amellyel eredetileg barázdákat húztak a termőföld felszínére. Ez nagyon valószínűtlen állítás, mivel Okinaván a XVII. században nagyon kevés fémgyártáshoz szükséges alapanyag volt, és egy fából készített eszköz sokkal olcsóbban elérhető és hatékonyabb lett volna egy szegény közember vagy heimin számára. A szai egy rövid kardhoz hasonlít, amelynek ágai nyárs- vagy szigonyszerű hegyekben végződnek, élük azonban nincs. Elsősorban a nindzsucuban és a kobudóban, valamint a dél-kínai harcművészetekben használják. A fegyver alapformája egy hegyes fém szár, két hegyes és ívelt oldalággal (joku) amelyek a nyélből (cuka) állnak ki A fegyver hatékonysága elsősorban használója alkarjának hosszúságától függ. A középső nyárs mindkét oldalán található két rövidebb szár más fegyverek, például a kard vagy a bo (az okinavai harci bot) csapdába ejtésére (és alkalmasint eltörésére) szolgált. (Lényegileg megfelelt a sōgun palotaőrsége által használt dzsitte nevű eszköznek, amelyet szintén a katanák eltörésére, semlegesítésére rendszeresítettek, ennek azonban csak egy oldalsó szára volt.) Okinaván a szait a helyi rendőrség (ufucsiku) használta bűnözők letartóztatására és tömegoszlatásra. A hagyomány szerint 1668-ban egy okinavai herceg, Moto Csōhei vezette be használatát a japán harcművészetekben.

Tonfa

A tonfa a gabona őrlésére alkalmazott kézi malomkő hajtókarjából keletkezhetett. Hagyományosan vörös tölgyfából készült, és rövid, merőleges fogantyújánál vagy hosszabb főszáránál fogva tartható. A tonfát a gumibot és az oldalfogantyús bot mellett a mai rendfenntartó szervek is használják (világszerte, nem csak Japánban), mint támadó és támadást blokkoló (vagyis védekező) eszközt. A tonfa hossza ideális esetben körülbelül három centiméterrel haladja meg a könyök végét, amikor használója fogantyújánál fogva megtartja. Alapesetben a fogantyút kézzel szorítják, a fegyver hosszabbik szára pedig az alkar alján támaszkodik. Ez védelmet, illetve merevítést nyújt az alkar számára, és fölerősíti az ütéseket. Használat közben a tonfa kilendülhet ütésre vagy lökésre is. A harcművészek megfordíthatják a tonfát, és megragadhatják a száránál is, ez lehetővé teszi a fogantyú „horogként” vagy „kalapácsként” való használatát a harcban, hasonlóan a kamához (a harci sarlóhoz).

Nuncsaku

A nuncsaku két fa (vagy modernebb formájában fém) részből áll, amelyeket egy zsinór vagy lánc köt össze. Eredetét illetően sok vita folyik: egyesek szerint kínai fegyver volt, mások szerint rizs cséplésére szolgáló cséphadaróból, megint más elmélet alapján zablából(!) fejlesztették ki. Érdekes még az a magyarázat is, amely szerint a nuncsaku őse egyfajta riasztó kereplő lehetett, amelyet az éjjeliőrök használtak. A kínai nuncsaku oldala általában lekerekített, míg az okinavai stílusúak nyolcszögletűek, és hagyományosan lószőr kötötte össze őket. A nuncsakunak számos változata létezik. Egyes elméletek szerint eredetileg kiképzőfegyvernek szánhatták, mivel a vele való gyakorlás lehetővé teszi a gyors kézmozgások fejlesztését és a testtartás javítását. A lekerekített nuncsaku viszonylag nehéz, és edzésre használják, míg a nyolcszögletű nuncsaku harcra való volt. Ideális esetben mindkét résznek elég hosszúnak kell lennie ahhoz, hogy megvédje az alkart. Általában mindkét tagja azonos hosszúságú, bár léteznek aszimmetrikus nuncsakuk, amelyek közelebb állnak a hagyományos cséphadaró formájához. Az összekötő kötél vagy lánc ideális hossza épp elég kell legyen ahhoz, hogy a felhasználó a tenyerére fektesse úgy, hogy a rudak kényelmesen és merőlegesen lógjanak lefelé.

A Mugenkiri-Ryú – iaido irányzatként – természetesen alkalmazza és oktatja Japán legendás kardjának, a katanának a használatát is. Szövetségünk kétfajta kardot rendszeresített: a tompa gyakorló (vagy iaido) katanát, valamint a borotvaéles és nehéz acélból kovácsolt tamesigiri katanát – vagyis a vágókardot. Meg kell még említenünk egy másik fontos eszközünket, az ütőfát is, amely a vívás biztonságos begyakorlására szolgál.

A japán kard rövid története

A japán kard (nihontō) története nagyjából négy fő időszakra oszlik: az első a Koto (az ősi kard korszaka, 1596 előtt), a második a Sintō/Sinszintō-korszak (1597-1876), a harmadik a Gendai-korszak (1877-től a második világháború végéig) és az utolsó a Sinszaku (a modern kard kora).

A legősibb japán kardok alapvetően a kínai jian (Japánban csokuto néven említve) változatai voltak – gyakorlatilag egyenes, kétélű pengéjű fegyverek – szinte megkülönböztethetetlenek a korszak kínai kardjaitól. Az első görbített, egyélű kardok a korai Heian-korszakban, Kr.u. 700 körül jelentek meg, és már a katana elődeiként szemlélhetők. Ezek a japán kardok csak a markolatnál görbültek (a honfoglalás-kori magyar szablyákhoz hasonlóan), de a 10. század végére a teljesen ívelt kardok mindennapossá váltak. Japán ekkoriban kezdett felhagyni a Kínával fennálló szoros kulturális kapcsolataival, társadalma szigorúan tagozódott, és a főváros katonai őrsége valamint a tartományok urai lettek az első szamurájok, akiknek az igényei tovább alakították a japán kard formáját.

A legenda szerint Amakuni Jasucuna és fia, Amakura voltak azok a kovácsok, akik a mai kardokhoz hasonlót készítettek. A történet egy csatával kezdődik, amelyből visszatérve a császár és harcosai szó nélkül, dühösen haladtak el Amakuni kovácsműhelye mellett, ahelyett, hogy szokás szerint üdvözölték volna. Amakuni szíve elszorult a nagy szégyentől és rémülettől, amikor észrevette, hogy hogy a harcosok legtöbbjének súlyosan megsérült, vagy eltört a kardja. A mester és fia megvizsgálták a sérült és eltört pengéket, és rájöttek, hogy a hibájuk a helytelen kovácsolás eredménye. Ekkor megesküdtek, hogy megalkotják a tökéletes kardot, és visszaszerzik a mikádō elvesztett kegyét. Apa és fia bezárkóztak a kovácsműhelybe, és napokon keresztül buzgón imádkoztak az égi szellemekhez sugallatért. A hetedik éjszakán csodálatos álmot láttak egy ívelt pengéjű kardról. Amint a nap első sugarai megjelentek a kovácsműhelyben, azonnal hozzáláttak a kard megalkotásához, amelynek formáját a kamik tárták eléjük. Amikor Amakuni először bemutatta isteni ihletésű kardját a császárnak, a többi kardkovács őrültnek vélte. De ő kitartott, tovább finomította módszereit, s ennek az lett az eredménye, hogy a következő csatából minden harcos ép fegyverrel tért haza. A császár magához hívatta Amakunit, és mosolyogva megdicsérte. „Mester, te vagy minden kovácsok legnagyobbika. Az általad készített kardok egyike sem bukott el a harcban.” Szép történet, lehet valós alapja is, a történészek mindenesetre egyetértenek abban, hogy a Kamakura- (1192-1336) és Muromacsi– (1337-1573) kor a japán kard aranykora, amikor a sikertelen mongol hódítási kísérlet újabb kardformák kialakítására ösztönözte a kardkovácsokat. A kor két leghíresebb kovácsa Maszamune és Muramasza mesterek voltak, akik bizonyíthatóan kidolgozták a japán kardpengék kialakításának máig ismert metódusait.

A harcokban használt kardok ekkoriban még a tacsi nevet viselték. Ezek ívelt pengéjű harci kardok voltak, egyélű pengével, esetleg a penge végénél a másik oldalon is kb. egyarasznyi fokéllel. A szamurájok kezdetben főleg lóháton harcoltak, ezért a kardokat pengével lefelé, tokjukat övükről lelógatva hordták. A sōgunátus megjelenésével azonban a tacsi kiszorult a használatból, szertartási karddá vált, és mindenütt fölváltotta a katana, illetve annak rövidebb változata, a vakizasi. 400 év béke következett, amikor a fegyverhasználatot szigorúan szabályozták, a kardot pedig képzőművészeti tárggyá emelték. A szamuráj kard történetének e békés időszakában készült pengéi sintō (új kard) néven váltak ismertté, tartozékaik minden eddiginél díszesebbé és dekoratívabbá váltak. Hordásukra ekkor már csak a harcos busi osztály, a szamurájok rendje volt jogosult.

A japán kardot körülvevő etikett-rendszer is ebben a korszakban finomodott. Például otthon a szamurájok dupla állványra helyezték a katanából és vakizasiból álló kardpárt, a daisōt; éllel felfelé, fölülre a hosszabb katanát, alulra a rövidebb vakizasit. A kardok cuka nevű része (a markolata) békeidőben bal felé, háborús időszakban jobb felé állt.

1876-ban sötét idők következtek. A szamuráj osztályt hivatalosan feloszlatták, és minden civilt arra utasítottak, hogy hagyjon fel a kardviseléssel, miután a Nyugattal való találkozások miatt Japán a gyors modernizáció időszakába lépett. Ez vezetett a Szacuma-lázadáshoz (lásd az „Utolsó szamuráj” című film cselekményét), amelyet kegyetlenül levertek. A megmaradt néhány kardkovács gyakorlatilag szinte mind kihalt, vagy más fémtárgyak készítésére tért át. (Ekkoriban kezdődik pl. az egyik legismertebb japán zsebkés, a nagao higonokami története. Az alapító, Komataro Nagao korábban szintén kardkovácsként működött. Egyike volt azon mestereknek, akik a japán kardpenge előállítási metódusait átmentették: a zsebkés pengéjét máig a katanákéhoz hasonlóan készítik.) A szamuráj kard viselését 1877-ben betiltották, de a kard kultúrája tovább parázslott: ebben az időszakban néhány volt szamuráj titokban sétapálcába rejtett pengét hordott – innen származik a sirasaja katana (egy olyan kard, amely dísztelen, egyszerű fa markolattal és szajával – kardtokkal – rendelkezik).

A gyorsan növekvő létszámú, erősödő, modernizált japán hadsereg eleinte nyugati stílusú lovassági kardokkal volt felfegyverkezve, azonban a nemzeti büszkeség erősödésével a guntōk ezrei és ezrei készültek a katonatisztek felfegyverzésére, egészen a II. világháború végéig. Ezek a modernizált japán kardok kétféle formában ismertek: a korábbi változat kiū guntō (régi katonai kard), a későbbi változat sin guntō (új katonai kard) néven. A kiū guntōk a korabeli nyugati kardok mintájára, kosaras markolattal készültek, a sin guntōk formájukban és motívumaikban a tacsik és a katanák jellemzőit idézték. Ezek azonban ipari mennyiségben, gépi kovácsolással előállított fegyverek, kevés közük van a tradicionális szamuráj kultúrához.

A világháború után a győztes megszálló amerikaiak betiltották az összes kard használatát japánban, majd különösen barbár és érzéketlen módon ezerszámra koboztak el, és válogatás nélkül olvasztottak be akár felbecsülhetetlen értékű történelmi pengéket is. A minden megszálló hadseregben jelentkező emléktárgy-őrület és tolvajtempó hatására elképesztő mennyiségű nagy értékű nihontō került át az USA területére, ahol hozzá nem értő új gazdáik jórészt tönkretették őket (szerencsésebb esetben néhányuk ismét szem elé került a műtárgy-kereskedelem révén). Bármennyire méltatlan, de az Egyesült Államok ma is gazdagabb lelőhelye a különleges japán kardoknak, mint maga Japán.

Az 1950-es évek végétől – a budo kultúrájának reneszánsza hatására – újra fellángolt a hagyományok iránti tisztelet, és ennek eredményeképpen a japán kard is újra nagy megbecsülésnek örvend hazájában. A nihontō nemzeti érték, amelynek készítését, értékesítését szigorú szabályok övezik, a japán kardkovácsok sok ezer éves tradíciók alapján alkotják meg pengéiket.

A Mugenkiri-Ryū kardjai

Iaido katana:

Ez egy könnyű pengéjű, tompított élű kard, amely – megfelelő használat esetén – nem okoz sérülést. Pengéje lehet edzett, de akár rozsdamentes acél, cink vagy alumíniumötvözet is, de megfelelő méretű markolattüskével kell rendelkeznie, az eltörés elkerülése érdekében. Vágásra nem alkalmas, célja a kard formai kadenciái, a katák a gyakorlása. Könnyűsége (ideális esetben a súlya 50-80 dkg) megkönnyíti használatát. Alakját, hosszát, színezetét, és alkotórészeit tekintve teljesen megfelel egy harckész katanának, tulajdonosától, használójától ugyanazt a tiszteletet és megbecsülést várja el, mint egy éles pengéjű kard. A gyakorló katana tanítványaink leghűségesebb társa: az edzéseken, budo táborokban ez a leggyakoribb kísérőjük, fegyverük és díszük. Már a legrégebbi japán kardvívó iskolák is használtak gyakorló katanákat, hiszen a drága és különleges pengéket óvni kellett a károsodástól, és a kardforgatást gyakorló harcosok természetesen nem akartak sérülést okozni bajtársaiknak sem. Szövetségünkön belül gyakorlókardja csak a legalább 7 kiū fokozattal rendelkező, 10. életévét betöltött tanítványnak lehet. A 12 év alatti tanítványok gyakorlás céljaira használhatnak olyan vakizasit is, amelynek tulajdonságai hasonlóak a iaido katanákéhoz.

Tamesigiri katana

Ez már harckész fegyver. Pengéje borotvaélesre csiszolt, edzett acél, súlya is tetemes: 1-1,5 kg. Felügyelet nélküli használata szövetségünk keretein belül csak a danos mesterek számára engedélyezett. A vágókard – nevéhez illően – vágógyakorlatra (tamesigiri) való. A vágógyakorlatok eredetileg a katana minőségének ellenőrzésére szolgáltak; maga a kovács, vagy a kard leendő tulajdonosa ilyen módon próbálta ki a katana pengéjének erejét. Az erőpróbához használhattak állati tetemet, bambuszrudat, esetenként halálra ítélt bűnözőkön is tesztelhették az acélt. A katana tesztelésének legmagasabbrendűbb (és legdurvább) formája a kabutogiri volt, ennek során egy szamuráj harci sisakra (kabuto) sújtottak le a pengével. A cél az volt, hogy a kard csorbulás nélkül vágja át a sisak tetejét. A sōgunátus idején a fegyverhasználat szigorú szabályozásával megjelent a tamesigiri ma is sokak által ismert ceremoniális formája. (Ekkor dolgozták ki a japán aszimmetrikus íj, a jumi használatának szertartását, a kiūdōt is.) A tamesigiri alkalmával a kardmester egy vagy több tatamigyékényt vág át meghatározott rend szerint a katanával. A gyakorlat azon a feltételezésen alapszik, amely szerint a vízbe áztatott, összegöngyölt gyékény szilárdsága az emberi testéhez hasonló.

Ütőfa

Az ütőfa mint gyakorlóeszköz – bár modern anyagokból készül – valójában több évszázados múltra tekint vissza. Alapja az a fukuro sinai néven ismert tréningfegyver, amelyet a Jagiū Sinkage-irányzatok alapítója, Kamiizumi Nobucuna honosított meg az általa alapított vívóiskolában, a XVI. században. A fukuro tulajdonképpen egy olyan bambuszrúd, amelyet több rétegben szőrmével, szövettel, gyapjúval, esetleg gyapottal, majd bőrrel borítanak be. Használatának filozófiája egyszerű: kevésbé balesetveszélyes, mint a keményfából készült bokken (fakard), amellyel egy gyakorlott vívó súlyos sérüléseket, akár halált is tudott okozni, de figyelmetlen használója szintén komolyan károsíthatja vele küzdőpartnerét. Nobucuna véleménye szerint a kendō néven ismert stílus – amely előírja a gyakorlóvértezet (bōgu) viseletét – nem ösztönzi a védekezésre művelőit, hiszen a páncél megvédi őket az ütésektől, a bokkent használó irányzatok képviselői viszont vértezet hiányában nem mernek támadni, mivel félnek a sérülésektől, amelyet a keményfa okozhat. A fukuro ütése nem eredményez sérülést, viszont nemcsak a támadás, hanem a védekezés technikáinak elsajátítására is ösztönöz. Számos budo irányzat használ fukuróhoz vagy ütőfához hasonló eszközt. Szövetségünk és iskolánk olyan ütőfát rendszeresített, amelynek fa- vagy bambuszrúd az alapja, amelyre több rétegnyi polifoam kerül, s ezt kívülről szintén több rétegben felvitt szigetelőszalag, ragasztószalag fedi és védi. Ezek a viszonylag egyszerű, és bárki által elérhető eszközök lehetővé teszik, hogy mindenki el tudja készíteni, és karban tudja tartani a saját ütőfáját. Az ütőfa állapotát használat előtt ellenőrizni kell, a sérüléseket ki kell rajta javítani, keménységét is rendszeresen ajánlott vizsgálni, a sérülések elkerülése érdekében. A gyakorlófegyver hossza – markolatával együtt mintegy 90-100 cm, ami a katanák általános hosszával is megegyezik. Az ütőfát használjuk a vívás gyakorlatában, illetve a „csaták” folyamán, amikor kisebb nagyobb csapatok mérik össze tudásukat, erejüket.

Kurcsik Krisztián egyesületi elnök

mugenkiri.ryu@gmail.com

Édzés információk:

Az edzések pontos időpontjairól és helyéről az alábbi telefonszámokon lehet érdeklődni.

Hatvan

Kenshin Kurcsik Krisztián 6 dan

06-20-394-6252

Petőfibánya

Kenshin Kiss Erzsébet 4 dan

06-20-394-5252

Jászberény

Kenshin Bobák Péter 4 dan

06-30-415-7393

Sensei Hudra József 2 dan

06-70-334-8586

Kecskemét

Sensei Csikós György 2 dan

06-70-397-1229

Debrecen

Sensei Dr. Tálas László 2 dan

06-30-575-8091

Törökbálint

Sensei Sárai Szabó Zoltán 2 dan

06-20-967-0543

Jászfényszaru

Sempai Petrovics Tamás

06-20-494-4096